DBlog site

A program that has not been tested does not work.

Több évig tartó megfontolás után a héten végre sikerült beszereznem első SPD pedáljaimat. Tesztelésképpen így mentem dolgozni, illetve szintén így tekertem le az idei első, bemelegítő túrámat a Bicajos Vándorokkal. A munkába járás nem volt annyira izgalmas, viszont a Velencei-tavi kerékpártúra annál inkább.

A tó körül tettünk egy kört, ahogyan az minden évben a szezonnyitón lenni szokott. De a történet ott kezdődik, hogy Budapestről bicikliztünk le bátyámmal a túra kiindulópontjához. Már ez a rövid, kb. 50 km-es szakasz is nagy meglepetéseket tartogatott számomra. Az első dolog, ami feltűnt, hogy a Duna-parton, akárhányszor rápillantottam a kilométer órára, azt láttam, hogy konstans 25 km/h-val haladunk, miközben nem éreztem semmiféle fáradtságot.

Amikor pedig elkezdtek jönni az emelkedők, úgy mentem át azokon, mint kés a vajon eddig a teljesen sík úton. Csak az emelkedő teteje felé kezdtem el érzékelni a fáradtság legcsekélyebb gyanúját, de amint teljesen felértem, azonnal el is múlt.

20 km/h-val felfelé az emelkedőn?! Állat! Ok, talán elképzelhető, hogy egy kis hátszél is beleszólt a dologba, de az a helyzet, hogy visszafelé is hasonló tempót mentem.

Velencére, a túratársakhoz megérkezve gyorsan elfogyasztottam a második reggelimet, majd neki is vágtunk a szezonnyitásnak.

Mióta utoljára jártam arrafelé, bizony sok víz folyt le a Dunán (kb. 148,2 milliárd m3, de ebbe most ne menjünk bele). Rengeteg új, kiválóan használható kerékpárút épült. Azonban a legnagyobb meglepetést az okozta, hogy felújították (!) azt is, ami már réges-régen épült és az évek során az enyészet martalékává vált. Komolyan, mióta történhet ilyesmi egy magyarországi bicikliúttal?

Pátkai víztározó

Tehát Dinnyés felé vettük az irányt, majd Kisfaludon keresztülhaladva felértünk az Aranybulla emlékműhöz. Ezután a pátkai víztározóhoz indultunk, de útközben megálltunk valahol Csala környékén egy romos épületnél. Személy szerint én nem vagyok oda az ilyen romokért, de ezen látszott, hogy valaha egy kastély volt, s talán majd egyszer megint az lesz, mivel a tetőszerkezete zsír új. Ha befejezik a renoválást, akkor nagyon klasszul fog kinézni.

A víztározót a gátakon döcögve közelítettük meg. Miután megebédeltünk, Lovasberényen keresztül tekertünk el majdnem egészen Nadapig. Előtte azonban elkanyarodtunk, és feltekertünk a Velencei-hegység legmagasabb pontjára, a Meleg-hegyre. A kilátás valószínűleg csodaszép lehetett, de az egészet kitakaró fák és bokrok nagymértékben rontották a vizuális élményt.

Onnan a kedvenc cukrászdánkba gurultunk le, Sukoróra, ahonnan pedig vissza Velencére. Azt hiszem, ezzel a szezont megnyitottuk.

Velencei-tavi naplemente

A túrának ugyan vége lett, de még haza is kellett tekerni. Ugyanazon az útvonalon vágtáztunk vissza Budapestre, amelyiken jöttünk, és ugyanolyan élvezetes is volt (bár egy kicsit hidegebb, mint reggel volt).

Az össztáv 167 km lett, ezzel rekordot döntöttem. SPD pedál nélkül ilyen tempóban valószínűleg nem bírtam volna, így viszont alig fáradtam el.

Ha esetleg valakinek ettől megjött volna a kedve hagyományos taposó pedálról SPD-re váltani, az vegye figyelembe, hogy balesetveszélyes eszközről van szó! Folyamatosan észben kell tartani, hogy a lábunk kvázi bele van betonozva a pedálba, és minden pillanatban képesnek kell lennünk kioldani a kötést. Ettől függetlenül csodákat művel.

A minap elkezdtem megnézni kisgyerekkorom egyik kedvenc sorozatát, a Sliderst.

Annak idején nagyon szerettem ezt a sorozatot, de ezen a tényen kívül sajnos másra nem nagyon emlékeztem, legfeljebb néhány jelenetre. Viszont nagyon kíváncsi voltam, hogy végül sikerült-e hazatérniük a főszereplőknek, s ha igen, akkor hogyan. Így hát eldöntöttem, hogy megnézem.

Nos, túl sok időt nem lett volna érdemes pazarolni rá. Óriási nagyot kellett csalódnom.

De vegyük sorra:

Az első és a második évaddal semmi bajom nem volt, éppen olyan klassz volt mind a kettő, ahogyan emlékeztem rá.

A harmadik évad... Hát ez már sokkal rosszabb. Az rontotta el az egészet, hogy rengeteg olyan jelenség volt benne, amit már nem lehet tudományosan megmagyarázni. Gondolom, pont ezért írhatták ki Arturo professzor szerepét is – hiszen ő mindig elmesélte, mi lehetett az, ami az éppen aktuális világban félresiklott a múltban. Ha meg már fizikai képtelenségek vannak, akkor ugye nincs értelme az egésznek.

Persze önmagában a professzor halála is egy negatívum, továbbá a sorozat főcím zenéjét is elcseszték.

De sebaj, ennél rosszabb nem lehet, nézzük tovább – gondoltam magamban.

A negyedik évad, mikor még el sem kezdődött, sajnos megmutatta nekem, hogy a harmadiknál mégis csak lehet rosszabb. Ajjaj, nem is kicsit rosszabb! De hol is kezdjem?

Talán a főcím zenénél. Úr Isten! Hogy lehet ezt ennyire ótvarul elcseszni?

Aztán az átjáró... Hát hogy néz ki?!

Itt már csak azért folytattam a sorozatot, mert ugye Wade-et elrabolták a kromagok, és kíváncsi lettem volna, mi lesz vele (ezen a ponton még nem néztem meg a szereposztást, pedig meg kellett volna). Már csak ez az egy érdekesség lett volna, mivel ekkor már jártak a saját világukban, de azt lerohanták a kromagok.

Az ötödik évadot nem láttam. Hogy miért? Az már olyan szinten el van cseszve, hogy nem is szerepel benne Quinn Mallory. Bizony! De most komolyan. Hogy lehet akár egyetlen részt is leforgatni úgy, hogy nincs benne Quinn? Na de egy egész évadot?

Ezek a kérdések valószínűleg az írónak is eszébe jutottak. Így kaptunk egy másik Quinn Malloryt, akit másik színész alakít. Legalábbis ennyit tudtam megállapítani abból a fél percből, amit az ötödik évadból láttam.

Ezt így már nem bírtam nézni, helyette a szereposztásra vetettem egy pillantást:

Tehát arra hiába vártam, hogy Wade-et kimenekítik, hiszen ő sem szerepel többet, és ahogyan már említettem, az igazi Quinn sem (és persze az alteregója sem).

Összefoglalva: Az igazi Sliders az, amit az első két évadban láthatunk (tovább nem is érdemes nézni), és ez egy befejezetlen sorozat. Nagy kár érte. Nagyot csalódtam.

Hát mit is lehet mondani, ezek már a szomorú pillanataim, mikor egy nyaralásból haza kell menni. Még nem is fáradtam el annyira, hogy hazamenjek. Még bírtam volna egy pár túrát. Na jó, olyan Sněžkásat talán már nem, de annál könnyebbeket simán.

Brno látkép

Hazafelé úton még megálltunk megnézni Brno csodálatos városát, ahol újra felmerült bennem a kérdés, ami ilyenkor szokott: úgy általában az emberek, mikor Csehországba mennek kirándulni, miért csak Prágát nézik meg? Rengeteg, de tényleg, rengeteg csodaszép város van Csehországban. És nem csak város, hanem táj is. Komolyan, Prágában a turisták olyanok, mint a heringek a konzervdobozban, míg a többi városban sehol egy lélek, leszámítva persze azt a maréknyi helyi erőt. De engem aztán ugyan nem zavar, én kimondottan utálom a tömeget.

Igazán jól éreztem magam ez alatt az egy hét alatt, csak úgy, mint két éve. Csehország gyönyörű, és itt kell, hogy elmondjam: ez az egyetlen olyan volt kommunista ország, amit szeretek. Lehet rajta látni a fejlődést.

Az egyetlen negatívum, ami egy kicsit elszomorít, hogy ahol pénzt lehet költeni, ott mindenképpen megpróbálnak átverni, ezért jól meg kell nézni, hogy mi mennyibe kerül, és reklamálni kell, ha többet kérnek.

Van még egy hátrány, amit már két éve is tapasztaltam: nagyon kevesen beszélnek idegen nyelveket. Ez azonban nekem nem gond, szívesen megtanulok csehül, mivel még sokszor szeretnék oda visszatérni.

Na shledanou.

Ezen a napon nem kellett sem sátrat bontani, sem sátrat állítani, mert itt két éjszakát maradtunk. Csodásan sütött a nap, de valamiért már reggel nagyon lehangolt voltam. Hamar rá is jöttem, miért: hiszen ez tulajdonképpen az utolsó nap, a holnapi már a hazaút. Piszok gyorsan eltelt az egy hét. Az egyetlen dolog, ami vigasztalt, hogy még előttem állt a hét leghosszabb kerékpártúrája. Több, mint 90 km-es lett; egy olyan nap, amikor ilyen hosszú túra van, az bizony nem szokott hamar eltelni.

Dimbes-dombos táj

Ez a nap nagyon hasonlított az előzőre: tulajdonképpen ugyan azon a dimbes-dombos vidéken jártunk, csak épp a másik irányba indultunk el, amerre még nem jártunk.

Az egésznek a fénypontja talán Jičín volt. Ez egy nagyon szép város, és itt vettem szuvenírt is. Ez a szuvenír nem más, mint az új napszemüvegem. Egy sportboltban vettem, ahol látszólag jó minőségű cuccokat árultak (és remélem, nem csak látszólag, hanem tényleg). Olyan napszemüveget találtam, amilyet itthon sehol sem találtam, és olcsóbban, mint amilyeneket itthon nézegettem. Kényelmes, masszív, jól néz ki.

Egy helyen tettünk egy nem tervezett kitérőt is egy kilátópont felé, ahonnan klasszul be lehetett látni a környéket. Nem mindenki örült neki, mivel ezen a túrán már azért voltak komolyabb emelkedők is, de egyik sem volt vészes.

Ezen a túrán csak annyi kellemetlenség ért, hogy nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy holnap már hazamegyünk; illetve újra leesett a láncom. Meg néha beleragadtam az olvadt aszfaltba. De a végére, épp úgy, ahogyan előző nap, megint csak kellemesen elfáradtam anélkül, hogy nagyon megerőltettem volna magam.

Mivel ebben a kempingben csak egy éjszaka volt betervezve, ezért reggel már szedtük is a sátorfánkat. Sajnos nem voltunk elég gyorsak, mert elkapott az eső, mikor még java része hátravolt. Pár holmit még idejében sikerült bemenekíteni az autóba, a többit pedig a recepció fedett teraszáról néztük, ahogyan szarrá ázik. Néha-néha kis időre megszűnt a csapadék, ezekben az esőszünetekben tudtunk összepakolni, majd elindulni következő kempingünkbe.

Dimbes-dombos táj

Mikor megérkeztünk, már hét ágra sütött a nap, azonnal meleg is lett, ennek köszönhetően a sátraink is hamar megszáradtak. Így, világosban egész más volt felállítani az új sátramat – immár úgy sikerült, ahogyan azt a tervezői megálmodták. Amúgy a kánikula az egész napra jellemző volt, és én pont így szeretek biciklizni.

Az összekészülődést követően útnak eredtünk. Talán már a nem túl kreatív címből is sejteni lehet, hogy ez a túra nem volt valami nagy szám. Főleg azok után, amik az ezt megelőző napokban történtek. Itt most nem voltak hatalmas hegyek, csak dimbek-dombok. Sehol sem kellett különösen erőlködni, az emelkedőknek hamar vége volt. Értelemszerűen sehol sem gurultunk hosszú perceken keresztül.

Azért induláskor igencsak megijedtem, ugyanis az előző napi megpróbáltatást nem sikerült kipihennem, és még mindig baromi fáradtnak éreztem magam. Alig tudtam elindulni, de szerencsére az első alkalommal, mikor megálltam enni, visszatért az erő, és onnantól kezdve mindvégig velem volt.

A dimbes-dombos tájról pedig annyit, hogy körülöttünk minden ilyen volt, és az út is ilyen volt, amin haladtunk. Szép is volt, kellemesen fárasztó is volt.

Túl sok esemény nem volt, Trutnov városában időztünk egy kicsit, majd valamivel később leesett a láncom. Valószínűleg előző nap túlhúztam a váltó határolóját. Nem volt egy különösebben nehéz túra, de a rengeteg kis emelkedő megtette a hatását, úgyhogy azért a végére csak elfáradtam egy kicsit.

Az előző, Adršpachi kirándulás végén azt hittem, az volt idei csehországi nyaralásom csúcspontja. Háh! :D Nem. Emez volt az. És nem csak élményben, hanem szó szerint is, ugyanis az ország legmagasabb csúcsán jártunk.

A Sněžka csúcsát jelző tábla

Ez már kerékpáros nap volt, de a Sněžkára libegővel mentünk fel. Eleinte bosszankodtam is egy kicsit miatta, hogy miért nem biciklivel tekerünk fel, de a nap végére már abszolút nem így gondoltam. Egyébként nem is biztos, hogy fel lehet oda jutni két keréken, vagy ha mégis, akkor is csak a lengyel oldalról, jó nagy kerülővel.

A napunk persze nem a túrázással kezdődött: itt váltottunk először kempinget, tehát egy kicsit utaznunk kellett.

Útközben olyan szép helyeken jártunk, hogy én ott eldöntöttem, jövőre is oda megyek! Bejárom a maradék szép helyeket is, és ha nem sikerül mindet (valószínűleg nem fog), akkor azután is visszatérek majd. Az egyik szerpentin GPS koordinátáit el is mentettem, ott mindenképpen szeretnék majd legurulni.

A stachelbergi erődrendszer is az utunkba esett. Amit tudtunk, megnéztünk belőle (kis bunkerek, amelyek be vannak rendezve korhű felszereléssel), de sajnos a fő erőd épp zárva volt. De volt mellette egy kilátótorony is, oda felmentünk.

Táborhelyünk Vrchlabíban volt egy tó mellett. Kempingnek nevezni erős túlzás, de papíron elvileg az. Idő szűkében úgy döntöttünk, hogy csak visszaérkezésünkkor állítunk sátrat, így azonnal indultunk is meghódítani a Sněžkát. Hiába csak libegőztünk, a hegymászást nem kerülhettük el, mivel a libegőhöz vezető út egy másik hegyen át vezetett. Körülbelül 1200 m magasra így is feltekertünk.

Megint csak bámulatos utakon jártunk, miközben az emelkedőkön küzdöttük fel magunkat. Még az elején, mikor még enyhébbek voltak az emelkedők, meg kellett állnom, mert állítanom kellett az első váltón, különben nem tudtam volna használni az 1-es fokozatot. Az baj lett volna. És ennek a napnak is elengedhetetlen kelléke volt egy patak, amely békésen folydogált mellettünk.

Csehországra jellemző, hogy sok helyen építkeznek. Hát így van ez, ott fejlődés van, kérem szépen. De az útépítés nem csak főutakat sújtja, hanem a hegyi szerpentineket is. Azt is, amelyiken mentünk. Szerencsére nagyban megkönnyítették a dolgunkat azzal, hogy az aszfalt nélküli utat lehengerelték, de még így is ragadt a kerék egy kicsit a sárba.

Amíg felértünk a tetejére, bizony, voltak nagyon nagyon durva emelkedők. A sáros részen is. Főleg ott. Ekkor, mikor ott küzdöttem felfelé, óriási nagy kihívásnak tűnt. De nem toltam egy centit se a bicajt, végigtekertem, csak 10 méterenként megálltam. Én így szoktam. :D

Kilátás a Sněžka tetejéről

Valahol a tetején tartottunk egy hosszabb pihenőt, ahol ettünk is, közben mindenkit bevártunk. Mikor tovább indultunk, kiderült, hogy tovább is van még, de azért már nem volt sok, és tényleg a tetejére értünk. Aztán onnan végig gurulás a Sněžka lábához. Nagyon durva, nagyon hosszú, nagyon gyors lejtők voltak ezek. Mindig hatalmas élmény ezeken gurulni, különösen ilyen hosszú ideig, ilyen gyorsan – de ezúttal valahol mélyen ott motoszkált bennem a keserű gondolat, hogy ezen majd visszafelé is kell ám...

A libegőhöz értünk. Már eléggé fáradtak voltunk, és a nap is már a végéhez közeledett, ezért volt, aki úgy döntött, hogy kihagyja a hegycsúcsot, és inkább indul is vissza a kempingbe, de azonnal. Hát én ki nem hagytam volna... és nem is hagytam ki. Kissé megrémültem, mikor a jegyárus közölte, hogy a visszafelé szóló jegyet odafent kell megvenni, mivel a bizonytalan időjárási körülmények miatt nem garantálják, hogy visszafelé is indul majd „járat”. De továbbra is tartottam magam a „ki nem hagynám” dumához.

Hát mit is mondhatnék, szép a kilátás onnan 1602 m magasról. Nagyon szép, de szebbre számítottam. De így is nagyon szép. Alaposan körbenéztünk, de nem időztünk túl sokat, mivel az idő minket is szorított.

Hanem aztán!

Visszafelé a Sněžkáról

Ami számomra élményben a csúcspont volt, az csak most jött. De úgy, hogy ezt egy bizonyos negatív tényező komoly ellensúllyal húzta lefelé. De még úgy is!

Tehát elindultunk vissza a kempingünkbe, de nem azon az úton, amerről jöttünk, hanem egy teljesen másikon. Természetesen visszafelé is kellett hegyet mászni, ezt nem úszhattuk meg, de nem is kellett itt semmit se megúszni.

Hullafáradtan vánszorogtam felfelé az emelkedőkön, de közben eszméletlen szép tájakon hajtottam keresztül. Rengeteg kínszenvedés után már elértem azt, hogy jöjjön egy kis pihentető lejtő (erről ezen a ponton azt hittem, már a szenvedés végének közeledtét jelzi), de aztán megint jött egy durva nagy, hosszú emelkedő. Na, ez játszódott le tízszer vagy hússzor, közben mindenem, ami izomból volt, az begörcsölt (kezem, lábam, hátam is – WTF?), amikor kiállt belőle a görcs, akkor csak fájt, de aztán megint begörcsölt, és azon gondolkodtam, hogy hogyan fogok ebbe beledögleni: előbb éhen halok, vagy az erőlködésbe pusztulok-e bele.

Ez, mint említettem, igazán komoly súllyal húzza lefelé az élményt, de még ezzel együtt is azt mondom, ez volt az egész csehországi nyaralásom csúcspontja. Erre mondom azt, hogy megérte, és bármikor visszamennék oda. Ugyanis az a látvány, ami mindvégig ámulatba ejtett, az annyira varázslatos volt, hogy nincsenek rá szavak. Erre se. Milyen kár, hogy nagy részét nem fényképeztem le. De hát erőm már nem volt ahhoz, hogy fotózzak.

Visszafelé a Sněžkáról

Azt meg már majd' kifelejtettem, hogy a kínszenvedés közepette egyszer csak elfogyott az kiváló minőségű aszfalt (ez tényleg kiváló volt!), és felváltotta a murva. De az emelkedők továbbra is ugyanolyanok maradtak. De ez sem számított, mert a táj mindenért kárpótolt.

De egyszer mindennek vége szakad (bármennyire is hihetetlen ez akkor, mikor az ember emelkedőn teker), így a kívánt mennyiségű, hosszúságú, minőségű lejtők is megérkeztek. Na, ilyen hosszan, ilyen gyorsan még sosem gurultam ezelőtt.

Szép lassan visszaértünk Vrchlabíba, de a kempinget még nem értük el, mikor utolértük azokat a társainkat, akik nem járták meg a Sněžkát.

Innentől nagyjából már csak bosszúságok sorozata következett. A másik táskámról is letörött a műanyag akasztó, de erről még a tépőzár is leszakadt. És ez most útközben történt. És már annyira kiéheztem, hogy ott nekem kész, vége volt. Megálltam, mert egy centit sem tudtam továbbmenni, muszáj volt enni. Így aztán egyedül kellett eltájékozódnom a kempinghez. Mi sem egyszerűbb, ha az embernél van GPS, ugyebár.

Mikor visszaértem a kempingbe (és nem utolsóként, WTF?), már későre járt, ekkor kezdett sötétedni. Én pedig ekkor kezdtem sátrat állítani. Mivel új a sátor, ekkor használtam először, fogalmam sem volt, hogy hogyan kell összerakni, közben pedig mindenem görcsölt, és mozdulni is alig bírtam. Hát fájt rendesen. Be is sötétedett, úgyhogy csak olyan „nagyjából” sikerült felállítani a sátrat. De mikor kész lettem vele (úgy, ahogy), azonnal bújtam is az ágyba. Egyrészt azért, mert hullafáradt voltam, másrészt azért, mert már rohadtul fáztam is.

Az egyetlen jó dolog, és egyben utolsó dolog ami még várt rám, a jó meleg, kényelmes hálózsákom volt.

Ez volt életem egyik legcsodálatosabb napja. Pedig nem is bicikliztünk egy métert se. Oda, ahova mentünk, tilos kerékpárral bemenni – és értelme sem nagyon lenne.

Szép tó Adršpachnál

A csodálatos hely, ahol jártunk, az Adršpach és Teplice nad Metují közti védett terület, ahol csodaszép, természet formálta kőóriásokat csodálhattunk meg. Az egésznek az egyik különlegessége, hogy rengeteg olyan szikla van, amely megszólalásig hasonlít valamire. „A várakozó vadász”, „Indiánfej”, „Az óriás rövidnadrágja”, „A hentes baltája” - ezek mind ki is voltak táblázva. Természetesen nem soroltam fel mindet, rengeteg van. Sajnos azért nem mindegyiket lehetett úgy felismerni, de azért többnyire jól el lettek találva.

Persze a különleges formájú köveken kívül más érdekesség is akad: az egyik hatalmas sziklára fel is lehet menni. Tetején egy pazar panorámát nyújtó kilátópont vár, ahova kiépített lépcsők, létrák vezetnek.

A csodáknak még nincs vége, a nemzeti parkban van egy gyönyörű szép szurdok is, melyet szintén végig lehet járni. Egyszerűen nincsenek rá szavak, mindenkinek a saját szemével kell látnia.

A látványosságokat a végtelenségig sorolhatnám, tulajdonképpen az egész egy végtelen halmaz, amelynek ilyen csodák az elemei. Az egészet egy hangulatos, nyugodt erdő veszi körül, ahol mindig ott csordogál egy patak. Amikor pedig már kezd monotonná válni a dolog, mindig jön egy-egy kisebb akadály, ahol mászni kell egy kicsit.

Mi az ösvénynek arról a végéről indultunk, amelyik a kempingünknél volt, Teplice nad Metujíban, a hab a tortán pedig Adršpachban, az ösvény végén várt minket: egy gyönyörű szép tó.

Mindez az élmény 70 koronába kerül annak, aki megcsodálná. Megéri? Persze, hogy megéri!

Első kerékpártúránkon Adršpach környékét néztük meg. Már akkor ért az első kellemetlen meglepetés, mielőtt egyáltalán elindultunk volna: az egyik táskámról letörött a műanyag akasztó, így a másikat kellett használnom.

Szép táj Adršpach közelében

Az út elejét építkezések nehezítették, volt, ahol kerülnünk is kellett, mivel az éjszakai eső miatt komoly sártenger alakult ki az egyik javítás alatt álló úton. Ez azonban nem akadályozott meg abban, hogy ízelítőt kapjunk a következő napi Adršpachi csodából. Messziről szemlélhettünk meg néhányat a csodálatos kőképződményekből. Egyben ez volt az első pihenőnk is. Én a helyi büfében ettem az éppen akciós menüből, amely rántott sajt volt hasábburgonyával és tartár mártással.

Túránk eddigi része olyan gyönyörű tájakon és falvakon vezetett, amilyeneket legfeljebb Ausztriában tapasztalhat az ember. Szép zöld rétek, út szélén csordogáló patak, a távolban hegyek. De a leginkább az fogott meg, hogy bizonyos helyeken egy-egy darabon ki volt irtva az erdő, de a helyére máris oda volt ültetve az utánpótlás.

Ahogyan közeledtünk a lengyel határhoz, egyre inkább eleredt az eső, de szerencsére nemsokára el is állt.

Lengyelország pici csücskét átszelve, majd Csehországba visszatérve kissé kevésbé színvonalas településeket érintettünk, miközben eljutottunk Broumovba. Az utak nem voltak simák, az épületek ütött-kopottak, lelakottak voltak, de a főtér azért szép volt.

A főtérről a várhoz indultunk, majd azt kívülről megnézve a bolt felé vettük az irányt, ugyanis este főzés volt.

Délután, a kempingünkhöz közeledve már előbújt a nap. A vacsoránk, amelyhez korábban vásároltunk, valami gombaleves volt, de azért nem volt olyan kegyetlenül rossz.

Idei nyaralásom első részét Csehországban töltöttem a Bicajos Vándorokkal. Kissé fáradtan indultam neki, mivel ekkor már egy hete nem aludtam rendesen. A mikrobuszban is ébren maradtam, mivel a gyönyörű cseh tájakat kellett néznem. Arra számítottam, hogy a túrák során majd fizikailag is jól elfáradok, és úgy már nem lesz probléma az alvással. Az első napon csak utazás volt, eközben a főszerep három településé volt.

Novém Městě nad Metují vára

Hradec Královéban található egy vár nélküli várfal, mely a főtér köré épült. Itt meg is álltunk egy pillanatra elfogyasztani egy Kofolát, illetve sört.

Nové Město nad Metují volt a második városunk, amely egy hangulatos kis település a dombok között. Némelyik út széléről kiváló a kilátás a környező hegyekre. Ugyanebben a városban van egy kis kastély, melyet egy fedett fahíd köt össze a hozzá tartozó csendes parkkal. A kastélyban lett volna valami Velorex kiállítás is, de sajnos ekkorra már bezárt.

Utolsóként Náchod városát néztük meg. Az itteni várhoz egy jó hosszú lépcső vezetett, de néhány medvén kívül túl sok érdekességet nem láttunk. A medvék a várárokba voltak bezárva, ezért láthatóan idegesek voltak. Véleményem szerint inkább azt kellett volna oda bezárni, aki a medvéket bezárta oda.

Egyébként mindhárom település belvárosa nagyon szép volt, de ez mindegyik cseh városra jellemző, ahol jártunk.

A továbbiakban már csak egy boltot kerestünk, hogy meglegyen a következő napi ellátmányunk.

Úti célunk Teplice nad Metují volt, ahol a legelső szállásunkat foglaltuk el. Itt faházakban aludtunk, de az első éjszaka után már egy kissé csalódott voltam, mivel így már nincs meg a kemping varázsa. Kempingben sátorban jó aludni!

Pünkösdi hosszú hétvégémet mi mással is tölthettem volna, mint egy újabb kerékpártúrával? Három kerékpártúrával! Azaz, hogy kettővel, mivel az a „csodálatos” időjárás alaposan átszabta terveinket.

Ezúttal nem egyedül, hanem a Bicajos Vándorokkal tekertem a pedált Magyarország észak-nyugati csücskén, és még azon is túl. Tulajdonképpen az „azon is túl” rész miatt tetszett nekem ez a túra, de erről majd később.

Hajtűkanyar

1. nap

Az első nagy csalódás rögtön ekkor ért engem, ugyanis az egész napos eső miatt sajnos nem lett megtartva a túra, amely túlnyomórészt Magyarország területén vezetett volna, így kb. 80 km ki is esett.

Azonban nem ültünk tétlenül, a kiváló harkai szállásunk elfoglalása után, valamint a vacsora megrendelése után Sopronban tartottunk belvárosnézést.

Kósza eső áztatta sétánk során elérkeztünk a tűztoronyhoz, ahova én nem mentem fel, mivel nem volt nálam fényképezőgép, és az idő sem volt olyan szép, hogy megérje nekem befizetni a belépőt. Amíg néhány társunk fent csodálta a kilátást, addig én többedmagammal az előtérben csodáltam a fűtés vizes ruhára gyakorolt hatását.

Ezt követően valamilyen oknál fogva mindenki sütit akart enni, így hát kerestünk magunknak egy cukrászdát, ahol igazán finomakat ettünk, bár volt, akinek nem ízlett, amit választott.

A nassolással egybekötött szárítkozás után ismét belevetettük magunkat az esőbe, hogy eljussunk a Bányászati Múzeumba. A kiállított kőzetek és ásványok mellett rengeteg régi és újabb szerszámot, illetve szerszámgépet tekinthettünk meg. Kipróbálni sajnos nem lehetett őket, de a működő makettek jól szemléltették azok rendeltetését és használatát.

Miután kijátszottuk magunkat a kicsinyített bányászati gépekkel, befejeztük a belvárosi sétát és a szállásunkra indultunk.

Ekkor azonban nem volt még vége a napnak, most jött csak a java! Kis szusszanás után a szomszéd éttermet céloztuk meg, ahol délelőtt már leadtuk a rendelést, így már csak az evés volt hátra.

Maga az étterem egy meglehetősen egyedi hely volt, ahova belépve bárkinek az a benyomása ébredhet, hogy ott bizony valaki szereti a focit. A szemfülesebbek azonban észrevehették azt is, hogy fel volt akasztva a falra a temérdek focimez, szurkolósál, kupa és egyéb relikvia közé egy teniszező klub zászlócskája is. Biztosan egy vendég poénból biggyesztette oda.

De a lényeg, mint minden étteremben, itt is az étel volt. Hatalmas nagy adagot kaptam viszonylag olcsón, amely nem volt más, mint egy gordon bleu rizi-bizivel. Ezt egy kedves túratárs ajánlotta, és finom volt.

Az evést követően némi beszélgetés, valamint a következő vacsora megrendelése zárta a napot, ezután már csak az alvás következett.

Forchtenstein vár

2. nap

Alig vártam már ezt a vasárnapot, hiszen ez volt az egyik túra, melynek során javarészt Ausztriában tekerhetek. Az egész hétvége fénypontja volt ez számomra, még a rendkívül bosszantó tény miatt is, miszerint a telefonom már nem képes venni a GPS jelet. Így ezekről a túrákról nem tudtam több adatot rögzíteni azon kívül, amit a kilométerórám nyújt.

Nem sokkal 9 óra után pattantunk biciklire, hogy teljesítsük a kitűzött 83 km-es távot.

Körülbelül egy óra tekerés után álltunk meg először, hosszabb időre, ekkor néhányan kávéztak, ezután rövidesen átszeltük a határt, és máris egy kellemesebb, tisztább környezetben érezhettük magunkat. A hangulatos mezők és erdők csendjét csak a távoli agyaggalamb-lövészet törte meg.

Mivel Ausztria nem igazán lapos vidék, már pár km megtétele után élvezhettük az első tartósabb lejtőt, melynek során szépen begurultunk Mattersburgba, ahol a második pihenőt tartottuk.

Evés után újból felkerekedtünk, és szép lassan nekiálltunk ledolgozni azt a nagyobb adag szintet, ami a Forchtenstein vár, illetve a Rosalia kápolna alatt várt minket. Azt talán már említenem sem kell, hogy gyönyörű szerpentineken tekertünk és gurultunk felfelé is, lefelé is. Az említett várhoz felérve újból megálltunk, néhányunk megnéztük a vár udvarát, majd a pihenő után indultunk még magasabbra, a kápolnához. Ehhez a létesítményhez egy szűk és meredek utcácska vezetett, de ezen mindenkinek ajánlott feltekerni, aki arra jár, mivel a kilátás kárpótol mindenért.

A környékbeli hegyek és völgyek megcsodálása után újból kerékpárra szálltunk, és megkezdtük a következő adag lejtőt. Útvonalunk ezen a ponton már-már belehasított Niederösterreichba, miközben a túra nagy része Burgenlandban zajlott.

Száguldoztunk a lélegzetelállító szerpentinen, áthajtottunk a hangulatos falvakon, keresztülgázoltunk a szőlőföldek között, aztán késő délutánra elérkezett a nap legszomorúbb pillanata, amikor is újból átszeltük az államhatárt, de ezúttal a másik irányba. Már csak egy kis döcögés kellett, és vissza is értünk a szállásunkra. A táv 86,9 km lett.

A vacsoránkat újra a focista étteremben ettük, én ezúttal rántott csirkemellet ettem hasábburgonyával, valamint két kakaós palacsinta volt a desszert.

Hegyek

3. nap

A másik, és egyben nagyobbik csalódásom ez a nap volt, mivel az eredeti terv szerint újra egy ausztriai túra következett volna, de pechemre közös megegyezés alapján (értsd: rajtam kívül mindenki) megszavaztuk, hogy a harmadik napi útvonal helyett az első, elmaradt túrát csináljuk meg.

Ezen a napon kicsit erősebben fújt a szél, mint szerettük volna (tehát fújt a szél), ráadásul a jó kis hátszelünk legtöbbször valamiért szemből fújt.

Túránkon csupa klasszikus látnivalókat érintettünk, de előtte még tettünk egy kósza kitérőt Deutschkreuz felé, majd továbbhaladva elsőként a Széchenyi mauzóleumot kerestük fel, de építkezés miatt csak kívülről tudtuk megnézni. Másodikként a Széchenyi-kastélyt próbáltuk megtekinteni, de ezt is csak kívülről sikerült, mivel hétfőnként zárva van.

Innen Fertődre vezetett az utunk, ahol – már rutinosan – csak kívülről néztük meg az Esterházy kastélyt (pedig ez nyitva volt).

Egy kis pihenő után Fertőhomok felé vettük az irányt, majd Balfra tekertünk. A népszerű ásványvíz névadó települése után továbbindulva – újfent – Sopronban találtuk magunkat, ezúttal biciklivel. Itt egy kiváló fagyizónál megálltunk egy-egy fagyira, majd az eleredő esőben, 81,9 km után Harkára visszaérve befejeztük túránkat.

Még néhány fénykép

DBlog site - 2012 - 2018 © Minden jog fenntartva.