DBlog site

A program that has not been tested does not work.

Az előző, Adršpachi kirándulás végén azt hittem, az volt idei csehországi nyaralásom csúcspontja. Háh! :D Nem. Emez volt az. És nem csak élményben, hanem szó szerint is, ugyanis az ország legmagasabb csúcsán jártunk.

A Sněžka csúcsát jelző tábla

Ez már kerékpáros nap volt, de a Sněžkára libegővel mentünk fel. Eleinte bosszankodtam is egy kicsit miatta, hogy miért nem biciklivel tekerünk fel, de a nap végére már abszolút nem így gondoltam. Egyébként nem is biztos, hogy fel lehet oda jutni két keréken, vagy ha mégis, akkor is csak a lengyel oldalról, jó nagy kerülővel.

A napunk persze nem a túrázással kezdődött: itt váltottunk először kempinget, tehát egy kicsit utaznunk kellett.

Útközben olyan szép helyeken jártunk, hogy én ott eldöntöttem, jövőre is oda megyek! Bejárom a maradék szép helyeket is, és ha nem sikerül mindet (valószínűleg nem fog), akkor azután is visszatérek majd. Az egyik szerpentin GPS koordinátáit el is mentettem, ott mindenképpen szeretnék majd legurulni.

A stachelbergi erődrendszer is az utunkba esett. Amit tudtunk, megnéztünk belőle (kis bunkerek, amelyek be vannak rendezve korhű felszereléssel), de sajnos a fő erőd épp zárva volt. De volt mellette egy kilátótorony is, oda felmentünk.

Táborhelyünk Vrchlabíban volt egy tó mellett. Kempingnek nevezni erős túlzás, de papíron elvileg az. Idő szűkében úgy döntöttünk, hogy csak visszaérkezésünkkor állítunk sátrat, így azonnal indultunk is meghódítani a Sněžkát. Hiába csak libegőztünk, a hegymászást nem kerülhettük el, mivel a libegőhöz vezető út egy másik hegyen át vezetett. Körülbelül 1200 m magasra így is feltekertünk.

Megint csak bámulatos utakon jártunk, miközben az emelkedőkön küzdöttük fel magunkat. Még az elején, mikor még enyhébbek voltak az emelkedők, meg kellett állnom, mert állítanom kellett az első váltón, különben nem tudtam volna használni az 1-es fokozatot. Az baj lett volna. És ennek a napnak is elengedhetetlen kelléke volt egy patak, amely békésen folydogált mellettünk.

Csehországra jellemző, hogy sok helyen építkeznek. Hát így van ez, ott fejlődés van, kérem szépen. De az útépítés nem csak főutakat sújtja, hanem a hegyi szerpentineket is. Azt is, amelyiken mentünk. Szerencsére nagyban megkönnyítették a dolgunkat azzal, hogy az aszfalt nélküli utat lehengerelték, de még így is ragadt a kerék egy kicsit a sárba.

Amíg felértünk a tetejére, bizony, voltak nagyon nagyon durva emelkedők. A sáros részen is. Főleg ott. Ekkor, mikor ott küzdöttem felfelé, óriási nagy kihívásnak tűnt. De nem toltam egy centit se a bicajt, végigtekertem, csak 10 méterenként megálltam. Én így szoktam. :D

Kilátás a Sněžka tetejéről

Valahol a tetején tartottunk egy hosszabb pihenőt, ahol ettünk is, közben mindenkit bevártunk. Mikor tovább indultunk, kiderült, hogy tovább is van még, de azért már nem volt sok, és tényleg a tetejére értünk. Aztán onnan végig gurulás a Sněžka lábához. Nagyon durva, nagyon hosszú, nagyon gyors lejtők voltak ezek. Mindig hatalmas élmény ezeken gurulni, különösen ilyen hosszú ideig, ilyen gyorsan – de ezúttal valahol mélyen ott motoszkált bennem a keserű gondolat, hogy ezen majd visszafelé is kell ám...

A libegőhöz értünk. Már eléggé fáradtak voltunk, és a nap is már a végéhez közeledett, ezért volt, aki úgy döntött, hogy kihagyja a hegycsúcsot, és inkább indul is vissza a kempingbe, de azonnal. Hát én ki nem hagytam volna... és nem is hagytam ki. Kissé megrémültem, mikor a jegyárus közölte, hogy a visszafelé szóló jegyet odafent kell megvenni, mivel a bizonytalan időjárási körülmények miatt nem garantálják, hogy visszafelé is indul majd „járat”. De továbbra is tartottam magam a „ki nem hagynám” dumához.

Hát mit is mondhatnék, szép a kilátás onnan 1602 m magasról. Nagyon szép, de szebbre számítottam. De így is nagyon szép. Alaposan körbenéztünk, de nem időztünk túl sokat, mivel az idő minket is szorított.

Hanem aztán!

Visszafelé a Sněžkáról

Ami számomra élményben a csúcspont volt, az csak most jött. De úgy, hogy ezt egy bizonyos negatív tényező komoly ellensúllyal húzta lefelé. De még úgy is!

Tehát elindultunk vissza a kempingünkbe, de nem azon az úton, amerről jöttünk, hanem egy teljesen másikon. Természetesen visszafelé is kellett hegyet mászni, ezt nem úszhattuk meg, de nem is kellett itt semmit se megúszni.

Hullafáradtan vánszorogtam felfelé az emelkedőkön, de közben eszméletlen szép tájakon hajtottam keresztül. Rengeteg kínszenvedés után már elértem azt, hogy jöjjön egy kis pihentető lejtő (erről ezen a ponton azt hittem, már a szenvedés végének közeledtét jelzi), de aztán megint jött egy durva nagy, hosszú emelkedő. Na, ez játszódott le tízszer vagy hússzor, közben mindenem, ami izomból volt, az begörcsölt (kezem, lábam, hátam is – WTF?), amikor kiállt belőle a görcs, akkor csak fájt, de aztán megint begörcsölt, és azon gondolkodtam, hogy hogyan fogok ebbe beledögleni: előbb éhen halok, vagy az erőlködésbe pusztulok-e bele.

Ez, mint említettem, igazán komoly súllyal húzza lefelé az élményt, de még ezzel együtt is azt mondom, ez volt az egész csehországi nyaralásom csúcspontja. Erre mondom azt, hogy megérte, és bármikor visszamennék oda. Ugyanis az a látvány, ami mindvégig ámulatba ejtett, az annyira varázslatos volt, hogy nincsenek rá szavak. Erre se. Milyen kár, hogy nagy részét nem fényképeztem le. De hát erőm már nem volt ahhoz, hogy fotózzak.

Visszafelé a Sněžkáról

Azt meg már majd' kifelejtettem, hogy a kínszenvedés közepette egyszer csak elfogyott az kiváló minőségű aszfalt (ez tényleg kiváló volt!), és felváltotta a murva. De az emelkedők továbbra is ugyanolyanok maradtak. De ez sem számított, mert a táj mindenért kárpótolt.

De egyszer mindennek vége szakad (bármennyire is hihetetlen ez akkor, mikor az ember emelkedőn teker), így a kívánt mennyiségű, hosszúságú, minőségű lejtők is megérkeztek. Na, ilyen hosszan, ilyen gyorsan még sosem gurultam ezelőtt.

Szép lassan visszaértünk Vrchlabíba, de a kempinget még nem értük el, mikor utolértük azokat a társainkat, akik nem járták meg a Sněžkát.

Innentől nagyjából már csak bosszúságok sorozata következett. A másik táskámról is letörött a műanyag akasztó, de erről még a tépőzár is leszakadt. És ez most útközben történt. És már annyira kiéheztem, hogy ott nekem kész, vége volt. Megálltam, mert egy centit sem tudtam továbbmenni, muszáj volt enni. Így aztán egyedül kellett eltájékozódnom a kempinghez. Mi sem egyszerűbb, ha az embernél van GPS, ugyebár.

Mikor visszaértem a kempingbe (és nem utolsóként, WTF?), már későre járt, ekkor kezdett sötétedni. Én pedig ekkor kezdtem sátrat állítani. Mivel új a sátor, ekkor használtam először, fogalmam sem volt, hogy hogyan kell összerakni, közben pedig mindenem görcsölt, és mozdulni is alig bírtam. Hát fájt rendesen. Be is sötétedett, úgyhogy csak olyan „nagyjából” sikerült felállítani a sátrat. De mikor kész lettem vele (úgy, ahogy), azonnal bújtam is az ágyba. Egyrészt azért, mert hullafáradt voltam, másrészt azért, mert már rohadtul fáztam is.

Az egyetlen jó dolog, és egyben utolsó dolog ami még várt rám, a jó meleg, kényelmes hálózsákom volt.

DBlog site - 2012 - 2018 © Minden jog fenntartva.